2009 október 31. | Szerző: mérleg, bizonytalanság |

Az elmúlt hétvégén kiürítettük és szétbombáztuk a lakást. Nehezen fogtunk hozzá, szombat estére a burkolatokat is feltéptük, és ne nézzetek hülyének, de ahogy álltam az üres szoba közepén, néztem a csupasz falakat és megint ott volt az ILLAT újra. A szálló por között. A héten még voltam vagy kétszer a lakásban, akkor is éreztem. S hogy teljes legyen, éjszaka M. néniről álmodtam, hogy viszem haza. Ő sürgetett, menjünk már, én meg mindenfélét kitaláltam, mert én tudtam, hogy egy tök üres lakásba tudnám csak vinni, és ez rettenetes volt számomra. Mit mondok neki, miért vertük szét a lakást, miért nem vártuk vissza? Sajnáltam Őt, szégyeltem magam. Ma is a temetőben, hiába  a szép virág, a világító mécses, szégyeltem magam. Most valahogy nem hozott megnyugvást a temetői séta, jövő héten kimegyek egyedül, úgy jobb lesz. Remélem.

Napok óta olyan sírhatnékom van, ritkán szoktam, ideje lenne szabadjára engedni a könnyeket.