2009 szeptember 24. | Szerző: mérleg, bizonytalanság |

Ezt több részletben írtam.

szept. 11.Kedden elintéztem mindent, amit kellett. Még vitt a lendület, aztán leeresztettem, ólmos fáradtság telepedett rám. 15-én temetjük.

Hétfőn este azt kérdezték tőlem: – te hiszel a túlvilágban? – Nem tudom miben hiszek, de vasárnap éjszaka megtelt a szoba. Ott volt életem összes halottja. Négyen  fényképről néztek, és megjelent a többi is, apám, anyám, nagyszüleim, testvérem, barátok, munkatársak, ismerősök. Nem hagytak aludni, ott álltak, járkáltak körülöttem. Egyik sem szólt, vagy ha mégis nem hozzám, hanem a szomszéd szobában fekvő nénihez. Kíséretnek szegődtek? Nem tudom. Az volt az érdekes, hogy egyáltalán nem féltem, inkább megnyugtató volt, hogy mind ott vannak, nem voltam egyedül.

Nem félsz tőle? – kérdezi picifiam. – Életében nem bántott, gondolom most sem fog.

Több órávak később, amikor leszedtem a lepedőket még meleg volt az ágy. Testmeleg.

Éjszakánként, amikor olvastam és közben figyeltem a másik szobára, a levél sem rezdült, és mégis valami meghatározhatatlan illat kelt életre. Átsuhant a szobán, tudom, hogy ismerem, és mégsem tudom nevén nevezni. Itthon is érzem ezt az illatot, egyre ritkábban, de megjelenik.

szept.24. Alig győzöm kialudni magam, még mindig fáradt vagyok. Pedig úgy érzem, hogy jól alszom, viszonylag sokat is, és mégis. Minden éjszaka M. néniről álmodok. Tegnap voltam a lakásban, pakolásztam, rendezgettem. Ahogy beléptem a lakásba, rutinból köszöntöm: -Csókolom M. néni! Válaszként csak az ismeretlen-ismerős illat kúszott felém.