2009 szeptember 24. | Szerző: mérleg, bizonytalanság |
Ezt több részletben írtam.
szept. 11.Kedden elintéztem mindent, amit kellett. Még vitt a lendület, aztán leeresztettem, ólmos fáradtság telepedett rám. 15-én temetjük.
Hétfőn este azt kérdezték tőlem: – te hiszel a túlvilágban? – Nem tudom miben hiszek, de vasárnap éjszaka megtelt a szoba. Ott volt életem összes halottja. Négyen fényképről néztek, és megjelent a többi is, apám, anyám, nagyszüleim, testvérem, barátok, munkatársak, ismerősök. Nem hagytak aludni, ott álltak, járkáltak körülöttem. Egyik sem szólt, vagy ha mégis nem hozzám, hanem a szomszéd szobában fekvő nénihez. Kíséretnek szegődtek? Nem tudom. Az volt az érdekes, hogy egyáltalán nem féltem, inkább megnyugtató volt, hogy mind ott vannak, nem voltam egyedül.
Nem félsz tőle? – kérdezi picifiam. – Életében nem bántott, gondolom most sem fog.
Több órávak később, amikor leszedtem a lepedőket még meleg volt az ágy. Testmeleg.
Éjszakánként, amikor olvastam és közben figyeltem a másik szobára, a levél sem rezdült, és mégis valami meghatározhatatlan illat kelt életre. Átsuhant a szobán, tudom, hogy ismerem, és mégsem tudom nevén nevezni. Itthon is érzem ezt az illatot, egyre ritkábban, de megjelenik.
szept.24. Alig győzöm kialudni magam, még mindig fáradt vagyok. Pedig úgy érzem, hogy jól alszom, viszonylag sokat is, és mégis. Minden éjszaka M. néniről álmodok. Tegnap voltam a lakásban, pakolásztam, rendezgettem. Ahogy beléptem a lakásba, rutinból köszöntöm: -Csókolom M. néni! Válaszként csak az ismeretlen-ismerős illat kúszott felém.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Nagyon nehéz feldolgozni valakinek az elvesztését, nehéz nélküle élni, nélküle kialakítani a hétköznapokat. Ebben nagyon egyedül tud lenni az ember, hiszen a fájdalmunkat csak mi érezzük. Én tudom, ismerem és ezért is: Részvétem
“Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.”
(Weöres Sándor: Bolero)
Ez a gyász ideje! Az illatot még érezni fogod, még meg kell szokni, hogy nem köszön vissza. De emléke élni fog, addig míg gondolsz rá!