Csak távírati stílusban:
második hete nagynéni kórházban, minden nap összeszorult gyomorral lépek be a kórterembe, ott van még? Állapota változó, néha reménytkeltő, olykor azt gondolom ez már a vég. Én úgy látom, – nem tudnám megmagyarázni, hogy mi az amit látok- hogy már elindult az útján, néha megtorpan, aztán tétován, megadva magát lépeget tovább… Fájdalmas dolog ez, különösen kicsi fiam viseli nehezen, szemrehányást tesz magának, tőlem várja a választ, de a választ én sem tudom. Huszonévesen nem könnyű szembesülni a kikerülhetetlen véggel.
****
dolgom ezer, a mindennapi kórházi látogatás is időbe telik, de azért be-bekukkantok a kedvenceimhez.
ölelés nektek, majd jövök!
Ui: köszönöm a simiket, meg a játszási lehetőséget is, majd egy kicsit később, jó!?