2009.május 5.

2009 május 5. | Szerző: mérleg, bizonytalanság |

Abba egyelőre belegondolni sem merek, hogy mi lesz akkor, ha a nagyon-nagy nénit kiengedik a kórházból. Csütörtök este került be, 240-es vérnyomással, baloldali lebénulással. Családunkra jellemzően nem értesített bennünket senki, megvárták míg én kezdem el hajkurászni őket, hogy mi van a nénivel, hol van? Ez volt pénteken, temetőjárat lett volna, de nem vette fel a telefont, így hívtam fel az unokahúgát aki a nénivel egy házban lakik, na ő aztán jól felvilágosított. Azóta minden nap rohanunk be hozzá, sajnos 98 évesen a szervezet már nem annyira öngyógyító,  mint korábbi életszakaszban. Állapota hullámzó, vannak teljesen tiszta időszakai is, de jellemzően inkább zavart szegénykém. Az egészségügy csodáiból ismét izelítőt kaphatunk, és nem igazán tudom, mit lehetne ellene tenni. A nemtörődömséget, mondhatni durvaságot lehet átfordítani emberségesebbé pénzzel? Vasárnap este arra léptem be a kórterembe, hogy a nővérke igen gorombán szólt rá a néninkre, akiről ugye tudjuk, hogy rosszul hall, és rosszul lát, és most már a mozgása is korlátozott. Négyágyas kórteremben fekszik, a négyből három beteg ágyhoz kötött, a negyedik néni járókerettel rodeózik a folyosón. Nem részletezem tovább, de órák telnek el, amíg egy nővér bemegy a kórterembe rendet tenni, és szegények ott fekszenek kiszolgáltatottan magukra hagyva. Az emberből önkéntelenűl szakad ki a gondolat: Istenem, csak ne így!